Hőmérővel? Vagy beállították a hőfokot?
Ugyan már…
Egy sparhelten, vagy kemencében még véletlenül sem volt se egyik, se másik.
Így hát mást kellett kitalálni. Pontosabban nem kellett, mert akkoriban az volt a természetes.
A világ legtermészetesebb dolga az volt, hogy a gazdasszony a rárakott fa mennyiségéből, minőségéből, égéséből, és a tűzhelyen lévő egyéb dolgot fővéséből, melegedéséből tudta, mi lehet a helyzet a sütőben.
Persze az egy dolog, hogy már jó forró, na de mennyire?
Erre volt pár lehetőség, eleinte a szalmával, vagy egy száraz csuhédarabbal próbálkoztak.
Ennek az a hátránya, hogy füstölni fog, és ráadásul még szennyezi is a sütőt, kemencét – nem oda való.
Viszont ha lángra kapott, vagy gyorsan barnult, szenesedett, akkor tudvalevő volt, hogy túl meleg, szellőztetni kell.
Később már nem szalmát, hanem papírt használtak e célra. Nem kellett hozzá nagy darab, csak egy kicsiny. Bedobták a sütőbe, aztán megfigyelték néhány pillant múlva mi lesz vele.
Ha csak sárgult éppen, akkor még nem volt jó a hőfok, tüzelni kellett tovább. Ha szép sárga, zsemleszínű lett a papír, akkor tészta sütésre ideális. Ha netán hirtelen bebarnult, vagy akár lángra is lobbant – biztos, hogy túl forró volt, várni kellett még a sütéssel.
Ennek a módinak is az a hátránya, hogy mégis csak szennyeződés kerül a sütőbe, kemencébe, amit aztán kihorgászhat az ember. Ha még nem is nagy, de akkor is…
De volt egy másik módszer is, mégpedig a lisztes. Ilyenkor egy csipetnyi lisztet szórtak a sütőtér aljára. Ha szépen aranysárgára, majd fokozatosan barnásra színeződik a liszt, akkor tökéletes a hő a sütéshez. Ha nem akaródzik viszont bebarnul, marad világoson, éppen csak sárgásan, akkor nem jó a hőfok, alacsony. Ha pedig hirtelen besötétedik, akkor túlfűtötték a kemencét, vagy a spórt, akkor a sütni valót még nem szabad betenni.
