Szókratész, a nagy filozófus, aki köztudomásúlag számos gyerek apja volt, szeretett nehéz kérdéseket feltenni a kortársainak. Megpróbáltam az egyik kérdését megvitatni a mai világban. Íme, ez lett az eredménye!
Átlagos őszi este volt. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a gyerekek a szobájukban voltak. Én Szókratészt olvastam. Az egyik kérdése meglepett: „Ha tűz ütne ki, és neked csak egy valakit lenne lehetőséged megmenteni, ki lenne az, a feleséged, vagy az egyik gyereked?” Erre minden férfi azt válaszolta: „Természetesen a gyereket.” Szókratész azonban azt mondta: „Én a fiatal feleségemet menteném meg. Együtt meggyászolnánk a gyerekeket, aztán ő újakat szülne nekem. Ha azonban az egyik gyereket menteném meg, az neki is, nekem is fájdalmas lenne. Ha ránéznék, mindig erre a szörnyű tragédiára emlékeznék. A gyerek elveszítené a testvéreit és az édesanyját is, a mostohaanyja pedig soha nem tudná úgy szeretni, mint az igazi.” – Természetesen a vita még sokáig húzódott.
Kíváncsi voltam, mit válaszolna a férjem. Megkérdeztem, ő pedig, anélkül, hogy felpillantott volna az újságból, amit olvasott, rögtön rávágta: „A gyereket. Mindenki a gyereket mentené meg. Ő teljesen védtelen, és… nem tudom, ha tehetném, mindenkit megmentenék, de ha csak egy valakit lehet, akkor a gyereket!” Elmondtam neki, mi volt Szókratész válasza. Egész este erről beszélgettünk. A kérdés hihetetlenül nehéznek bizonyult.
Reggel mindketten munkába mentünk, a gyerekek pedig iskolába és óvodába. Nehéz napom volt, eszembe sem jutott Szókratész. Azonban a férjem este újra felhozta a témát: „Azt hittem, hogy ma mindenkit megbolondítok az irodában. Az ebédszünetben feltettem nekik Szókratész kérdését. A válaszok teljesen egyértelműek voltak: ők is a gyereket választották. Elmondtam nekik, hogy az este még én is ezt mondtam, de reggelre meggondoltam magamat, mert Szókratész meggyőzött az érveivel (ez számomra is reveláció volt).”
A férjem szerint erre mindenki abbahagyta az evést. Vitatkozni kezdtek, érveket gyűjtöttek, odahívtak más kollégákat is, felhívták a barátaikat. Végül odahívták a könyvelőségen dolgozó nőket, akik azt felelték: „Megőrültél? Bármikor lehet másik feleséged. De a gyerek a te véredből való!” Végül a főnök mentette meg a helyzetet. Észrevette, hogy senki nincs a helyén, és feloszlatta a hirtelen összeverődött „gyűlést”.
A férjem visszament az asztalához, és ott találta egy idős kollégáját, aki csendesen dolgozott. Ő kihagyta az ebédet, és nem vett részt a heves vitában.
– Miért kiabál mindenki? Nem adják meg a bónuszt, vagy mi történt?
– Nem, csak volt egy filozófiai vitánk.
A férjem neki is feltette a kérdést. Az öregről tudni kell, hogy családos ember, több mint 40 éve él együtt a feleségével, három fia van, mindegyiküknek saját kezűleg épített házat, és van öt unokája is, akik nagyon szeretik meglátogatni.
Az öreg elgondolkodott: „Mindenki azt mondta, hogy a gyereket mentené meg? Én azonban az öreg feleségemet menteném meg. A gyerekek vendégek a családban, felnőnek, és kirepülnek a fészekből. Igen, szeretnek, és eljönnek meglátogatni. De mindegyikük egy-egy darab, ami kiszakadt belőlem. Én pedig az én öreg feleségem mellett fogok meghalni.”
Az öreg bölcsessége nagyon meglepett. Elgondolkodtam azon, hogy talán ezért van manapság annyi válás, mert nem a megfelelő módon értékeljük a családot? Lehet, hogy nem a gyerekeknek kellene a legfontosabbnak lenniük egy családban? Lehet, hogy mindenki boldogabb lenne, ha a szülők mindenkinél többre értékelnék egymást?
Mindenesetre a kérdés nehéz és sokszor a válasz is lehetetlen. Te hogy döntenél?
