Mit ettünk régen, mikor nem volt pénz?

Ez a régi időkben, negyvenes-ötvenes-hatvanas években bizony előfordult.

Fokozatosan ugyan javult a helyzet, de valahogy a hónap végére azért egy kicsit csak össze kellett húzni azt a nadrágszíjat – főleg, ha valamire akartak a szülők haladni.

Egy-egy nagyobb dolgot bizony alaposan meg kellett takarékoskodni.

Sőt, még sokszor az új ruhára, cipőre is össze kellett hozni a pénzt, ez pedig azzal járt együtt, hogy időnként olcsó kaják kerültek az asztalra.

Amúgy sem éltünk olyan nagy lábon mint manapság. Jobban meggondolták az emberek, hogy a fillérkéket hová “szórják”.

Valahogy akkoriban betartották az ötszöri étkezést. Gyereknél mindenképp. Meg volt a reggeli, tízóraira vittél magaddal valamit, ebédet legtöbbször az iskolában ettél, vagy otthon, mikor hazamentél. Aztán délután egy kis uzsonna, de viszonylag korán. A vacsora akkoriban 5-6 óra körül volt, és utána nem is ettek. Ezt szokták meg.

Tehát többször ettek – kevesebbet.

Viszont erőteljesen mást.

Ritkán volt hús. Reggel egy kis zsíros kenyér, vajas kenyér – esetleg főtt, híg tojás. Egy pohár kávé, ami pótkávéval készült – amúgy tejeskávé. Sokszor ez a kávé volt a reggeli egy szelet kenyérrel. Azt beletörte az ember gyerkőce aztán már tunkolta is befele.

Bundás kenyér reggeli inkább csak faluhelyen volt. Városon jobban oda kellett figyelni, nem lehetett csak úgy odatörni a tojást néhány szelet bundás kenyérért. Kellett fontosabb dolgokra. Panírozni, süteményhez, rakott krumplihoz… ilyesmi.

Szalámi csak ünnepi alkalmakkor került az asztalra. Míg nem volt hűtő, addig a parizert megvenni felelőtlenség volt, de később sem ugráltak nagyon érte, régen a téli szalámi, vagy a túrista volt amit szerettek, csak hát nem tellett. Kifejezett ünnepi ételnek számított.

Az estéket letudták egy kis héjában főtt krumplival megszórva sóval, borssal, nyakon öntve egy kis olajjal, vagy olvasztott zsírral. Vagy héjában sült krumpli vajjal – még a margarint nem sokra nézték, de beosztva fogyasztották a vajat is – sóba mártogatva.

Aztán jöhetett a pirított gríz egy kis lekvárral, vagy megszórva fahéjjal, mintha tejbegríz lenne. Ha éhes voltál – mennyei ételnek érezted.

Ebéd nagyon odafigyelve.

Levest hét közben csak egyszerűt főztek. Tarhonya levest, rizs levest, hagyma levest, krumpli levest – mindent, amihez alig kellett valami.

Az már ünnepi lakomának számított, amikor nagymama görcsös galuska levest készített. Laktató volt, finom. Azóta is egyik kedvencem.

Legritkább volt, hogy hét közben hús lett volna ebédkor az asztalon. Esetleg, ha főzelék volt, ahhoz készítettek pár szem fasírtot.

Paprikás krumpli kolbász, virsli nélkül, rakott krumpli kolbász nélkül…. Valahogy úgy meg tudták adni az ízét, hogy nem is hiányzott bele semmi plusz pótlék.

Ha szinte semmi nem volt a háznál, akkor jöhetett a krumpli lángos. Krumpli, liszt, egy kis zsiradék, és már készülhetett is a finomság. Még élesztő sem ment bele. Töményebb, laktatóbb volt, és puhább lett.

Akkoriban gyümölcs az alma volt. Egyszerűen nem tellett másra. Nyáron volt persze meggy, cseresznye, de csak módjával. Végül is ettünk idénygyümölcsöket, de télen olyan, hogy narancs, vagy banán – nagy néha sikeredett. Talán Karácsony táján.

Viszont télen volt kompót, befőtt, és a már említett alma. Ősszel – ha volt kert még szőlőt is aggattak a kamrába.

A kertből mindent feldolgoztak. Befőttnek, lekvárnak, aszalványnak. Ezeket sem kellett megvenni.

Ha már egyszer munka után még a kertben is kínlódtak – ennyit megérdemeltek. Így voltak.

És bizony milyen jó volt egy-egy befőttet levenni a polcról, amikor megkívántál egy kis édest, de nem volt cukorra, vagy csokira – vagy elővenni a lekváros szilkét, és megkenni egy jókora szeletet a háromkilós kenyérből… Nem előre szeleteltből…

loading...