Nem kellett, senki sem tuszkolta ki a tornácra, ámbitusra, egyszerűen szokás volt.
Már csak azért sem tuszkolhatták, mert míg dolgozni bírt, addig ő volt a családfő, a ház ura. Márpedig a gazdának nem parancsolnak, – ám… jogai vannak.
Mint ahogy joga az is, hogy ő válassza meg hol alszik.
És mivel nyáron már zsúfoltnak tűnt a szoba, a legények kiköltöztek az ólba, a gazda meg az ereszaljára.
Szépen, ággyal, ágyneművel, ahogy dukál – a jó levegőre.
Hiába a vályogból készült házak, nyáron a legjobb hely itt is a szabadban volt. Csend volt, semmi horkolás, szuszogás, csak a tücsökzene, békabrekegés. Ilyenkor aztán jobban ment az alvás, de ha mégsem, akkor is érdemes volt kint pihenni, hisz jobban ráláthatott mi történik, az éjszaka a zsiványok világa volt akkor is, és a parasztember félti az értékeit, hisz keményen megdolgozik érte.
Ha úgy adódott, hogy neszt hallott, vagy a kutya ugatott szokatlanul, akkor az éjszaka kellős közepén is minden teketória nélkül átjárta a területet. És csak akkor nyugodott le ismét, ha biztosan tudta, hogy nincs semmi vész.
Általában amíg be nem köszöntöttek az első fagyok, addig kint maradtak. Nem csoda ha egészségesebbek voltak. Forrás
