Még nem találkoztam olyan szülővel, aki azt akarta volna, hogy a gyereke asztalos, cipész vagy szabó legyen – a gyerekek, akik a mi kudarcaink terhét hordozzák.
A szülők általában már nagyon korán elkezdenek azon gondolkodni, milyen pályán lenne érdemes elindulnia a gyereküknek, és miközben a kicsik a játszótéren vagy a parkban szórakoznak, a felnőttek már jó óvodákat, iskolákat és egyetemeket keresgélnek. Miközben a gyerek még pelenkát visel és a homokozóban játszik, a szülő lelki szemei előtt már tisztán látja, ahogy csemetéje fényes sikereket ér el és ragyogó karriert fut be informatikusként, ügyvédként vagy idegsebészként.
Még nem találkoztam olyan szülővel, aki azt akarta volna, hogy a gyereke asztalos, cipész vagy szabó legyen: a szülő azt akarja, hogy a gyereke olyan területen legyen sikeres, ahol ő maga nem lehetett az. Más szavakkal, kivetíti a gyerekre a saját vágyait, törekvéseit és kudarcait.
Az oktatási rendszer szintén hozzájárul a nagy nyomáshoz, mivel kategorizálja a gyerekeket és iskolákat, így már nagyon korán elülteti a kudarc csíráit, amikor a gyerek nem tud teljesíteni a „siker felé vezető úton”, és az informatikusi, ügyvédi vagy idegsebészi pálya elérhetetlenné válik a számára.
Szülőként megfogadtam, hogy nem esek bele abba a hibába, hogy kivetítem a saját vágyaimat a gyerekemre, és inkább a lányom saját vágyaira és képességeire koncentrálok. Az elmélettől a gyakorlatig azonban hosszú és nehéz út vezet, mert nehéz volt megemésztenem a gyerek vágyát arra, hogy karriert építsen francia buldogok tenyésztéséből.
Nagy nehezen lenyeltem a bennem felötlő kétségeket, és arra biztattam, hogy tanuljon szorgalmasan, hogy nagyon jó buldog tenyésztő lehessen. Amikor egy kicsit a neten is utánanéztem a témának, és megláttam, mennyibe kerül egy francia buldog kölyök, meglepődtem, és nagyon megörültem. Rendben, akkor legyenek francia buldogok! – gondoltam. A gyerek ekkor ötödik osztályba járt, és egészen hetedikes koráig vágyott a francia buldog tenyészetre, amikor is úgy döntött, inkább kardszárnyú delfineket szeretne menteni. Gondolatban megint csak előjöttek az aggodalmaim, és ismét arra biztattam, hogy tanuljon szorgalmasan, mert a kardszárnyú delfinekkel nem foglalkozhat akárki.
Azóta eltelt még egy év, és a gyerek most ökológiával akar foglalkozni, a szabadidejében pedig író szeretne lenni. Lányom vágyainak és törekvéseinek közös pontja a biológia iránti szeretete, és ha ez így marad, akkor az informatikus, ügyvéd vagy idegsebész „sikerszakmák” még csak szóba sem jöhetnek.
A sikere diszkrét de nagyon fontos lesz: ha elérkezik az ideje, szívesen megy majd be a munkahelyére, ahol az ideje egyharmadát tölti. Többek között ez a svéd társadalom boldogságának titka, ahol nagyon fontos szempont, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amivel igazán szeretne, és amit a képességei lehetővé tesznek. A bátorságot, hogy hagyjam a lányomnak, hogy saját maga válasszon szakmát, egy szenvedélyes szakács adta meg nekem: az apja egyetemi tanár, a testvére pedig orvos.
„Te miért nem mentél orvosnak?” – kérdeztem tőle. Összezavarodva nézett rám: „Miért mentem volna, én főzni szeretek.” – mondta. Mondanom sem kell, svéd családról van szó.
