“Az élet csak egy álom” – Oscar-díjat kapott Anthony Hopkins Az apa című filmért!

Minden idők egyik legnagyobb színésze 83 évesen sem tette túl alacsonyra a mércét: beérte mindössze annyival, hogy “szerzett” egy újabb Oscar-díjat. Közben pedig azt nyilatkozta viccesen, hogy a színészet számára egy jó hobbi, ami közben nagyon jól fizet.

“Az élet csak egy álom” - Oscar-díjat kapott Anthony Hopkins Az apa című filmért!

Anthony Hopkins 60 év után sem tudja pontosan megmagyarázni, miért lett színész. Ő az a sztár, aki szabadidejében zongorázik és fest, hobbinak tartja munkáját, még akkor is, ha óriási sikereket ért el, és milliókat fizetnek érte.

Sir Anthony Hopkins elnyerte az Amerikai Filmakadémia Díját az “Apa” című filmben alakított főszerepért, amelyben egy demenciával küzdő beteget játszik. Mint elmondta, ez az egyik kedvenc szerepe az eddig összes közül, hiszen mindvégig a lét értelmét boncolgatja. Mostanában egyre többet foglalkoztatja az elmúlás gondolata, annak ellenére, hogy harmadik feleségével, Stella Arroyave-vel csodálatos életet élnek Malibuban.

– Mennyire volt nehéz eljátszania egy demens beteg szerepét, akit ráadásul Anthonynak hívnak?

– Színészként életem legnehezebb pillanatait éltem meg a filmben. A szerepet könnyű volt eljátszani, és nem hiszem, hogy valaha is olyan jól szórakoztam volna filmezés közben, mint most. Az elmúlt öt évben volt szerencsém együtt dolgozni Richard Eyre-rel és Emma Thompsonnal (rendező, illetve a Lear King színésznője) vagy Jonathan Pryce-vel (A két pápa rendezője). Most pedig Olivia Colmannal dolgozhattam, aki a legjobb. Élvezem az életet, igyekszem nem túl dramatizálni semmit. Sokan meghaltak már körülöttem, nálam fiatalabbak is, éppen ezért úgy érzem, nem szabad elvesztegetni egyetlen pillanatot sem.

– Gondolod, hogy azért élted meg ezt a szerepet sokkal intenzívebben, mert Az apában való szereped eleve egy szomorú szerep?

– A demenciával küzdő beteg bizonyos értelemben boldog. A pokolban van, de ő ezt nem tudja, szerencsére védve van a fájdalomtól. Sokkal rosszabbul érzik magukat a hozzátartozók, akik látják a fokozatos leépülést. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet valóságban egy demenciás beteggel élni. A film nagyon jól visszaadja, hogy egy demenciás családtag milyen hatással van másokra, körülötte teljesen felborul az élet.

– Egy ilyen film hatására az ember jobban belegondol a saját halandóságába?

– Nem tudjuk előre kitalálni a jövőt, és ez nagy szabadságot ad nekünk! Bizonyos szempontból könnyű volt kezelnem a témát, másrészt sokkal jobban belegondoltam a dolgokba. Arra gondoltam: “Igen, nem vagy olyan okos, mint gondolod, a halandóság vár rád.” Ez az élet! Eljön egy nap, amikor a halál bekopog az ajtón. Tehát tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk, mi vár ránk.

– Hogyan változott az életmódod az öregedéssel?

– Fantasztikus életem volt, most így visszatekintve az egész életemet nagyon világosan látom. A múlt olyan eleven a fejemben! Apám, aki az utolsó leheletig dolgozott, anyám, a nagyszüleim, ők mind itt vannak velem. Nem tudom, hogy magyarázzam el, de valahol mélyen legbelül hazamentem Walesbe. Érzem a halál küszöbét, de nem félek. Mi értelme lenne? Ez elkerülhetetlen. Senki sem menekül élve erről a bolygóról. Ez az egyszerű, tagadhatatlan igazság valahogy megszabadított minden szorongástól, semmit sem tudok megváltoztatni. Édes békeérzetet keltett bennem. Emlékszem, hogy anyám, a halálos ágyán, 89 éves korában nagyon nyugodt volt, egyszerűen csak el akart menni. Carl Jung szerint az élet egy bizonyos pontján, 45-50 éves korban a halál bizonyossággá válik, sokkal tudatosabban gondolunk rá.

– A világjárvány, az elszigeteltség milyen hatással volt az emberekre?

– Soha nem tudhatjuk, milyen belső küzdelmeket él át egy ember. Sokan küzdenek a magány okozta lelki fájdalomtól, a világjárvány okozta bezártság pedig még csak fokozza ezt az érzést. A feleségemmel igyekszünk nagyon figyelni másokra, ha valaki nagyon magányos, akkor próbáljuk minél nagyobb mértékben támogatni. Az igazi betegség a magányosság, és a járvány okozta elszigetelődés. Mindent megteszek azért, hogy felvidítsam a körülöttem lévőket, bátorítsam őket. Kedves vagyok például az étteremben a pincérrel, aki sok veszélynek kiteszi magát és a kimerültségig dolgozik.

– Visszatekintve az életedre és a karrieredre, hogyan értékeled az eddig történteket?

– Visszanézek az életemre és azt mondom: “Milyen különös egybeesés! Úgy érzem és hiszem, hogy minket valami felsőbb erő irányít. Nem hiszem, hogy én vagyok az irányító, úgy érzem, hogy egy nagyon lassan haladó autóval megyek végig az életem útján. Visszanézek és kíváncsian kérdem: – Mi a fene volt ez? Az az érzésem, mintha csak egy álom vagy egy illúzió lett volna az életem. Az emberek azt fogják mondani, hogy hülyeségeket beszélnek. Nem akartam filozofálni, de úgy érzem, minden csak egy álom. És ezt mindig is így éreztem.