Hogy védekeztek régen a fertőző betegségek ellen?

Most nem a gyakori, alapos kézmosásra gondolok. Ezt már nagyon régen tudják az emberek, csak annyi, hogy eltrehánykodjuk….

És nem is a könyökbe tüsszentésre – mert bizony ezt a módit is ismerik már régen az emberek. Így gátoljuk meg legjobban a bacik, vírusok levegőbe jutását. A ruhát meg ahová tüsszentettük levételkor nem szokták végigfogdosni, utána meg mosásba kerül. Szóval tuti a biztonság nekünk is, másoknak is…

A múlt században is voltak fertőző betegségek, és manapság is vannak.

Ott vannak a szinte ártalmatlannak gondolt gyermekbetegségek, ami ellen nem véletlenül fejlesztettek ki oltásokat, hisz még pár tíz évvel ezelőtt is sok ezer-tízezer gyermek életét követelték… – hazánkban is.

De ott a TBC is, amit úgy gondolunk – már régen legyűrtük. Amúgy is van ellene gyógyszer… (Hát nem mindegyikre)

Mára ellenük ott a védőoltás, amiről egyik-másik szülő úgy gondolkozik(oltásellenesek), hogy csak felesleges bajba sodorja gyermekét, mert hogy  – csak egy példa – autista lesz, vagy belázasodik, esetleg más utóhatása lesz. Vagy inkább szerinte – lehet… Meg valami olyan elgondolásból cselekedhetnek, hogyha a többiek megkapják az oltást, akkor az övéknek minek? Hisz nincs kitől elkapják…

Az ötvenes években az anyák nem gondolkodtak ezen. Nem elmélkedtek olyanon, amihez nem értenek.  Ha adható volt egy védőoltás, akkor bizony beadatták. Ugyanis ott volt előttük a példa, a még “élő” gyermekbetegségek. Ők tudták, hogy mi a nagyobb vész. A vírus, vagy baci fertőzés, vagy egy szúrás, aminek bár van veszélye, de jóval minimálisabb, mint ami a betegség következménye lehet…

És minthogy egy szerencsétlen foghúzásba is bele lehet halni, ennek esélye szintén minimális, minden más orvosi beavatkozásnak megvannak a veszélyei.

De a legnagyobb veszély akkor van, ha az orvos nem tud beavatkozni… s így a gyermek, vagy felnőtt azt a lehetséges, mindenki számára megadható segítséget sem kaphatja meg, amit mindenki más igen – édes szülei “tudatos gondolkodása” miatt…

Ott volt a huszas évek nagy influenza járványa, ami már jóval korábban elkezdett terjedni, mint ahogy ténylegesen felfigyelhettek volna rá.

Hisz egy új betegséget még először felismerni kell. Akkor lett nyilvánvaló a helyzet, amikor tömegesség vált a megbetegedés…

Mit tettek ekkor, amikor már biztonsággal meg tudták állapítani ki spanyol náthás, és ki nem?

Elkülönítették őket. Jó – persze, más körülmények között mint manapság – de a háború időszakában nehéz lett volna infektológiai osztályokat kialakítani – főleg, hogy óriási tömegben betegedtek meg és hunytak el az emberek.

Ugyanez volt a helyzet a századelő rettegett betegségénél is, a tüdőkórnál, tbc-nél.

Ha valaki beteg lett, akkor ha csak lehetett, akkor szanatóriumba küldték. Nem csak azért, hogy esetleg javítsanak állapotán. Persze ez is megesett.

Legalább annyira fontos volt, hogy hozzátartozóitól minél távolabb tartsák. Hisz a TBC ragályos.

Ha meg nem volt pénz szanatóriumra, akkor a lakás egy elkülönített részére vitték a fertőzöttet, ahová a gyermekeknek bejárata nem volt.

Emlékszem: még a hetvenes években, és a nyolcvanas évek elején az akkori KÖJÁL nyilvántartást vezetett a TBC-ből gyógyult, de kórokozót ürítő emberekről.

Manapság az a gond, hogy sok munkáltató nem képes felnőni, csak anyagi szempontból vizsgál mindent.  Kerülni kell a táppénzt, betegszabadságot, félhullán is dolgoznak sokszor az emberek, mert féltik a megélhetést.

A legtöbb alkalmazott óvja az állását, ezért csak akkor megy orvoshoz, ha már szinte mozogni sem bír.

Ilyen a régi időben, hatvanas-hetvenes években nem volt. Akkoriban teljesen természetes volt, hogy egy influenzát nem hordanak ki lábon, hogy aki emberekkel foglalkozik munkahelyén semmilyen fertőző betegséggel nem dolgozhat. Idetartozik minden intézmény, üzletek, boltok… iskolák… Igen. Iskolák.

Ha az influenza  felütötte fejét egy-egy osztályban, és az túllépett egy szintet, akkor bizony az igazgató gond nélkül influenza szünetet hirdetett.

Ha más vírus, vagy baci jelent meg, akkor  a betegséggel egy időben megjelent a KÖJÁL szakembere, és megtette a szükséges lépéseket. Nem volt elsietve semmi, minden a maga idejében.
Betegség után is csak akkor lehetett iskolába menni, vagy dolgozni, amikor már biztos, hogy semmiféle veszélyt nem jelentett a többi emberre. Meg volt a gyógyulás, a lábadozás.

Manapság meg van félig-meddig a gyógyulás, aztán vonszolhatja a felnőtt, vagy gyerek magát kulizni tovább… A lábadozás majd időközben megtörténik. Elvégre a mászkálással, munkával úgyis erősödni fog…

Nem ártana végre, hogyha a munkáltatók megértenék, hogy egy dolgozó is lehet beteg. És munkavégzés, tanulás betegen úgyis lehetetlen, ráadásul még lassabb is a teljes javulás…

Forrás