A szerelemben is van egy határ. Úgy hívják, méltóság!

A szerelemben is, mint bármelyik más emberi kapcsolatban, mindig is lesz egy határ – az emberi méltóság. Mert hiába vagyunk képesek elnézni, eltűrni, elviselni egymás hibáit, mindig lesz egy pont, aminél nincs tovább. Az öntiszteletünk ugyanis nem engedi, hogy a végtelenségig elfogadjunk egy olyan szerelmet, ami elpusztít és megsebez.

Pablo Neruda azt mondta egyszer, a szerelem rövid, de nagyon nehezen feledhető. Az érzelmek és a feledés között pedig mindig ott pislákol egy szentjánosbogár, ami fényt csempész a legsötétebb éjszakákba, és ami megvilágítja a szerelem határait. Arra emlékeztet, hogy sokszor megéri időt vesztegetni arra, hogy elfelejtsd az illetőt, minthogy évekig szenvedj a szerelemért, ami legbelül megsemmisít.

Mert vannak esetek, amikor nincs más választásunk, mint elásni azt, amit érzünk, és emlékeztetnünk magunkat arra, amit megérdemlünk. Mert semmi esetben sem lenne szabad szerelemért könyörögnünk.

A méltóság egy nagyon vékony és törékeny cérnaszál, melyet hajlamosak vagyunk a túlzásig feszíteni, míg el nem szakad. És mi történik, ha ez a cérnaszál elszakad? Az érzelmi világunk, az öntiszteletünk, mi magunk a semmivé leszünk. Üressé válunk, legbelül meghalunk. És legtöbbször úgy jutunk el idáig, hogy észre sem vesszük.

Nem is tudatosítjuk, de mi vagyunk azok, akik ezt a határt folyamatosan átlépjük. Mert azt gondoljuk, a szerelemért mindent meg kell tennünk, még azt is, hogy meghazudtoljuk önmagunkat.

A méltóság nem bocsájtható áruba, nem veszíthető el, és nem is ajándékozható.

Sokan azt gondolják, semmi sem borzasztóbb annál, mint amikor a személy, akit szeretsz, elhagy téged. Nem igaz. A legborzasztóbb dolog az, ha te veszíted el önmagad, mert szeretsz valakit, aki nem méltó hozzád.

Az áldozatoknak semmi közük a harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz. Ha a szerelmünk árnyékává válunk, a szívünkbe sose fog besütni a nap, és a lelkünket nem lesz, ami táplálja.

Egy szerelmi kapcsolatban az áldozatok is mértékkel kell, hogy történjenek, bizonyos határokkal, melyeket mi magunk állítunk fel. Nem vagyunk kötelesek a partnerünk minden gondját-baját magunkra vállalni, levegőhöz juttatni őt, valahányszor fel akar lélegezni, vagy eloltani a saját fényünket, hogy ő erősebben ragyoghasson.

A szerelmet minden nap érezni kell és megteremteni. Ha ez nincs jelen a kapcsolatotokban, akkor nincs értelme bízni, várni a csodára, ami sosem fog bekövetkezni.

A szerelemnek nem lenne szabad vaknak lennie. Bármennyire is közhelyes a mondás, emlékeznünk kell arra, hogy még mindig jobb nyitott szemmel szeretni, meleg szívvel és kölcsönös tisztelettel, mint vakon, önrombolón. Csakis így építhetünk ki egy őszinte, igaz kapcsolatot, mely méltó az erőfeszítéseinkre, és amelyben a kölcsönös tiszteleté a főszerep, erőharc és értelmetlen áldozatok nélkül.

A méltóság azt jelenti, hogy igenis tudatában vagyunk annak, hogy a legjobbat érdemeljük. Hiszen a földön egyetlen ember sem érdemli meg azt, hogy miatta veszítsd el önmagad!